Talán valamikor tavaly novemberben kezdtük el tervezgetni Grandpával, hogy kimegyünk Genfbe, ha jól emlékszem, a Jason Bourne emléktúra kapcsán (ha nincs ló, a szamár is jó). Gondolatot tett követett, lefoglaltuk a repjegyet, és a szállást; előbbit az Easyjetnél, utóbbit pedig az Ibis Hotelsnél. Beszereztem meleg kabátot, SDHC-kártyát, és január 23-án délelőtt indulásra készen álltunk.
Az előzetes várakozásoknak megfelelően mindenki a gép első felében kezdett el vakerászni, így röhögve jutott hely hátrébb, jobb oldalon, a szárny mögött kicsivel. Lassan indulásközeli állapotba is kerültünk, majd ráfordultunk a kifutóra, a repülő azt mondta „blööööööööö", és nekiállt úgy gyorsulni, mint a malac, ha friss takarmánykukoricát lát. Felszállásnál kicsit fura volt, hogy hoppá, mily gyorsan megyünk felfelé; de nem hagytam, hogy minden vér kiszálljon a fejemből, szóval megvoltam. Egy ideig.
A gép ugyanis az utazási magasságban nekiállt dobálósdit játszani, én pedig már azon gondolkodtam, hogy odamegyek a pilótakabinhoz, és szólok, hogy oké, nem tudják elvezetni a szarjukat, menjenek ki, igyanak valamit, majd én megoldom; csak ezt a rázogatós dolgot ne erőltessük. Szerencsére csekély fél óra után lejjebb mentek, ami meg azzal járt együtt, hogy a tejfelhőben repültünk. A következő pont az volt, amikor ebből kibukkantunk, és dobtunk egy kövér hellót, a Genfi tónak felülről. Persze ezzel is megvolt az a szépséghiba, hogy iszonyú gyorsan ereszkedtünk lefelé, valamint az időjárás még mindig nem szeretett minket, úgyhogy boldog voltam, amikor végre földet értünk.
Odalenn hepinessz, szánsájn, öt fok, szakadó eső, Genf, a sapka rajtam van, úgyhogy baszhatom a frizurám. Vadásztunk némi kaját, majd útnak indultunk az ENSZ-székház felé. Sajnálatos módon a repülős csúszás és egyéb késések miatt pont akkorra értünk oda, amikor a rendszeresített személyzet már hazafelé tartott, és nem indult több idegenvezetés. No sebaj, valahogy túléljük, és egy gyors külső-körbetekintés után indultunk is tovább a partra. Ekkor úgy fél öt felé járhatott az idő.
Szerencsére az eső úgy döntött, hogy eláll, és átadja helyét a késő délutáni napsütésnek, és mivel jóléti államban vagyunk, ezért juttat nekünk némi szivárványt is. Mire leértünk a partra, olyan felhő és színkavalkád fogadott, hogy a szemünknek hinni sem mertünk. A Genfi tó maga gyönyörű és nagy, szemben a város túlpartja, valamint mögötte magasodik a Mount Saléve a maga 1380 méteres magasságával. Ezt akartuk elsőnek megcélozni, de miután megtudtuk, hogy nyilván abban az öt napban szervízelik a cable cart, amikor ott vagyunk, átálltunk valami nagyravágyóbbra. O yeah.
Szép lassan esteledett, a fenséges színeket is kezdte lassan beolvasztani a mögöttünk leereszkedő felhőréteg, mi pedig megéheztünk, úgyhogy jobbra fordultunk, hogy elérjük a Cornavin pályaudvar környékét. Útközben meg is találtuk a számításunkat, és egy közel-keleti kis büfében ettünk egy pulykás-döner-kicsit grillezett szendvicset. Volt benne minden jó, a háttérben az a zene szólt, amit a Tébából kértek kölcsön, szóval a hangulat az megvolt. Az egyetlen hely amúgy, ahol inkább nem fényképeztem, mivel nem akartam a masinát is elfogyasztani az ízletes eledel után.
Következő megállónk a pályaudvaron volt (semmi extra), majd a helyi BKV, a TPG irodájába mentünk némi transzportációs instrukciók után nézve. Itt egy 50-es úr elmagyarázta a dolgokat, jó angolsággal majd ajánlotta az egy jegyet fizet, kettőt kap akciójukat (magától). Elsírnám magam, ha az Akácfában valaha ennek csak a felére képesek lennének. Oké, nem leszek kemény: a negyedére. Ha már itt tartunk, Genfben minden kül, vagy belvárosi megállóban van automata, de nem ám olyan, hogy az ötezret is százasokban kell bedobálnod. Megy apróval, vagy kártyával, és zónákra bontott lehetőségek vannak, mindezt időkeret limittel megfejelve. Tehát kábé tíz választásunk lehet, és ami még meglepőbb, magyar honhoz szokott szemeinknek: a gépek működnek! Nincsenek szétverve, kilopva, eltömve, és ahol mégis valamiért elromlott (tette hozzá már-már szégyenkezve az úr az irodában), ott pedig vagy van a buszon ugyanilyen automata, vagy lehet a sofőrtől venni. Azt hittem álmodom...
Ezen álleejtés után visszamentünk a tópartra fotózni a svájci jólétet, és konstatálni, hogy itt bizony a dugó sem olyan, mint nálunk, mivel nem sietnek sehová még péntek este sem, és eléggé úgy néz ki, hogy idegbajt sem kapnak a volán mögött. Miután kilövöldöztük magunkat az állvány segítségével, szépen visszasétáltunk az állomásra, vásároltunk kaját a non-stop üzletben, és megvártuk a 13-as villamost, mellyel egészen Carouge-ig vitt az utunk. Eleinte kissé idegesített, hogy a megállóban sokszor többet dekkoltunk, mert valaki mindig az indulás előtt közvetlen nyomta meg az ajtónyitót, de aztán rájöttem, hogy a villamos még így is jobban tudja tartani a menetrendet, mint itthon. Félelmetes.
Miután megérkeztünk, átszálltunk a 44-es buszra, ami már valóban a külvárosban vitt minket, de sajnos ebből a sötétben nem sokat láttunk. Kilenc körül meg is érkeztünk a határra, ahol máris Franciaországba kerültünk át. Itt Fortuna kezeire bíztuk magunkat, mivel a szállónk egy, az autópálya melletti kis üzleti parkban volt, Archamps-ban. Szerencsére Tata emlékezett a helyes útra, így egy félórás kis séta után meg is érkeztünk. A táj tetszett, nyugis francia kisváros, istenem, de szívesen laknék ott kategória így ránézésre.
A hotelben becsekkoltunk, és az sem vette el a kedvünket, hogy a foglalási kérésekre szartak magasból (én meg bosszúból elrontottam aztán a WC-jüket, szóval 1:1). Fáradtak voltunk, lepakoltunk, és elfogyasztottuk kicsiny vacsoránkat, mely egy bagettből, némi szalámiból, egy mennyei fokhagymás Boursin sajtból, búzasörből, és narancsléből állt. A megmaradt három szem szalámit kitettük a szegény ember hűtőjébe, az ablak elé, biztosítva, hogy véletlenül se essen le, mi magunk pedig lassan nyugovóra tértünk. Azért még lefekvés előtt végigkattintottam a tévé ajánlatát; meggyőződtem róla, hogy poresz nincs, ellenben belefutottam egy-két remek francia rapzenébe. Első nap vége.
