Másnap reggel háromnegyed hatkor keltünk, és két dolgot vettünk észre. Az egyik volt az, hogy éjjel elkezdett szakadni a hó, és még mindig tart, a másik pedig, hogy a kibaszott varjak ellopták a megmaradt három szelet szaláminkat az ablakból (le nem eshetett, mert a tető lapos volt, és láttuk volna). Gyors fürdés után a reggelit mellőzve indultunk be az idefele már irigyelt francia kisvárosi közegben. Most persze kora reggel, hóesés, még szebb volt, és még inkább kívánkoztam volna oda a hétvégi jólétbe.
Beérve a „buszpályaudvarra" (ez egy nagyobb parkolót jelentett, félúton a Cornavin pályaudvar és a tó közt) a jegyünkért járultunk, majd felszálltunk az emeletes busz plebs részére fenntartott alsó szintjére. A Nap időközben kezdett előbújni, ezt bár nem láttuk, de határozottan világosodott, amit csak a hószakadás ellensúlyozott, így maradt a kissé világosabb szürkeség. Szerencsére a buszon kevesen voltunk, így a kisebb falvakba nem mentünk be, időt nyerve ezáltal. Már ekkor látszott, hogy gyönyörűek a magas hegyek köröttünk, Tatarák aggodalmát fejezte ki a magasban futó, lábakon álló szerpentines útra nem tekintettel lévő sofőr kapcsán; én pedig készülődtem az extra ruhák magamra öltésével a kiszállásra. Tíz körül meg is érkeztünk Chamonix-ba (szint: ~1030 méter, szóval a Kékest már lepipáltuk), ahol bár két megálló volt (a sima és a Süd), ezek egymástól saccra öt percre voltak gyalog, éljen a kényelem.
Az első pofon, a hóba nyakig való süllyedés után akkor ért, amikor kiderült, hogy hiába van ingyenes (és tiszta!) WC-konténer a cable car alsó végállomásán, sajnos olyan fos idő volt/van odafenn, hogy nem működik a felvonógenya. Ja, még nem mondtam, hogy az utazás előtt három nappal találtuk ki, hogy a Mount Saléve helyett inkább menjünk fel a Mont Blancra. Ez persze jelentős költségtöbbletet jelentett (mit többletet, még mindig akkora lik tátong a büdzsében, hogy Redmondban már azon gondolkodnak, plusz sorokat fognak az Excelbe programozni, mert Johnny Xpense nem bírja máshogy feljegyezni a kiadásait külhonból, a burzsuj kurva életbe már).
Az ember nem szeret egy buszútra kiadni feleslegesen 15k-t, még ha egy szép havas, francia kisvárosba is szól, ilyeténképp elkezdtem fogalmazni a videóbeszédemet a büdös franciákról menet közben. A kisváros szépen szabadult meg a hótól, szemmel láthatóan ott mindenki kész haditervvel rendelkezett a lapátolással kapcsolatban, hiszen csinálta ezt fiatal, öreg, férfi s nő egyaránt. Az idegenforgalmi bevételek szerintem két részben oszlanak Chamonixban meg: az összes létező télisport márka, illetve az édességüzletek bevételei lehet a 95%-os gerince a dolognak.
A következő három órában kábé tízszer körbejártunk, a külvárosi részen is (!), csukott szemmel eltalálok már ott bárhová; valamint ezen felül bementünk az összes szuvenírboltba a nemzeti hegyiállat mormotákat basztatni (énekeltek!), és a végefelé már egy sört is ittunk (original du from Mont Blanc). Ez utóbbi helyről kinéztek, de nem is bántam, mert egy tata bundáskenyeret tolt (legalábbis olyan illata volt), én meg nem akartam a kevéske pénzemet erre költeni, meg amúgy is, addig örültem, amíg a konténervécé ingyenes volt.
Végre, többszöri ígérgetés után fél kettőkor kaptunk jegyet a búú-ra, és kettőkor el is indult velünk felfelé. A kabinnak marhavagon jellege volt, úgy hatvanan férnek el benne, ülőhely természetesen nincs, és az ablak is tiszta karc. Tíz percen belül már 2800 méter magasban voltunk, az első átszállóhelyen. Sima ügy volt, csak a pillonoknál lévő átvezető szakaszon dobott egy kicsit, hatalmas örömet okozva ezzel a hintázást amúgy is kedvelő utazóközönségnek.
Átszálltunk egy kisebb, talán max. negyvenfős kabinba, és a végső ezer métert is kábé tíz perc alatt tettük meg. Itt nagyrészt már semmit sem láttunk, csak a legvégén, amikor kibukkantunk a felhőkből, és magunk felett is megláttuk a sziklába vájt monstrum alját. Egészen elképesztő, amit itt műveltek, ugyanis 3800 méter magason a sziklába olyan komplexumot intéztek, hogy egyszerűen nem tudom elképzelni, hogyan?
Az alja után beszálltunk egy liftbe, ami fölvitt minket még olyan 60 méterrel magasabbra, így eljutottunk az egyszerű halandó által gyalogszerrel megtehető legmagasabb magasságba Európán belül: 3842 méter magasba. Azt hiszem igazából a mai napig nem sikerült ezt felfogni, hogy tényleg olyan magasan voltam, mindenesetre bőszen fényképeztettük magunkat az ezt hirdető tábla előtt, majd körbejártunk a teraszon. A hőmérséklet mínusz tíz fok körül volt, ámde a remek téli ruhákban nem is ez jelentette a legnagyobb problémát (maximum az ujjaim fagytak el, de azok is csak a fotózás miatt).
Sokkal inkább fájt a fejünk (no pun intended) az oxigénhiány miatt. Életemben eddig elképzelhetetlen élmény volt, hogy lélegzem, kapok levegőt, de abból nem jut el elegendő hasznosítható az agyamig. Ennek a szituációnak a következtében fordulhattak elő olyan jelenetek, hogy egyrészt módfelett szédültem, másrészt pedig bizonyos lépésszám után meg kellett kapaszkodnom a korlátban (nem vicc), hogy el ne dőljek. Szürreális élmény volt úgy megmászni egy lépcsőt, mindenfajta tudatmódosító nélkül ráadásul, hogy az ember ne azon izguljon, mikor esik le róla.
Kábé egy órát tölthettünk fenn, majd indultunk is lefelé. Még viccből a kis kabin egyszer megakadt a pálya közepén, ugye hirtelen megállás, iszonyat kilengés, mi pedig azt hittük, hogy itt a vége, mind meghalunk. Szerencsére nem, mentünk tovább, de a mai napig nem tudom, mi történhetett. A feljövetelhez hasonló hamarsággal leértünk, majd elbúcsúztunk a hegytől, és indultunk a buszunkhoz a pályaudvarra, mely négykor startolt. Előtte még láttunk két busznyi síelős-deszkás népséget, bennem pedig azóta is buzog a dolog, hogy meg kéne tanulni valami ilyen téli sportot is. Majd ha lesz rá pénzünk.
A busz, immár szakadó esőben Genfbe ért hat körül, mi pedig elindultunk kaját vételezni az előző nap már felfedezett svájci meki jellegű Swiss Meal-be. Itt ettünk egy kéthúsos, sajtos hamburgeres menüt. A személyzet erősen közel-keleti jellegű volt, és sajnos angolul is csak minimálisan értettek, de azért meglett a dolog. A kiszolgálási rendszer elég hülye volt, kértél, a blokkod odatoszták egy tálcára, majd annak függvényében, hogy mi lett kész, adogatták ki őket a várakozóknak. Ez eddig szép és jó, de mivel a kaják be vannak csomagolva, így elég nehéz volt beazonosítani, hogy kinek mi lesz. Végül azért sikerült.
A felső szintre mentünk elfogyasztani az eledelt, itt plazmatévé ment, egyik a CN műsorával (valami agyfasz rajzfilm), a másik pedig az ottani MTV-vel talán. A kaja remek volt, a hamburger finom, persze a 14 frankos ára után szomorú is lettem volna, ha nem. Külön említésre méltó még a WC, hiszen kóddal működött, amit lent, a pultban lehetett elkérni. Örültem, hogy nem most jött rám a czifra, mert azért azzal egy kört futni... nem lett volna kedvem.
Az étek elfogyasztása után, immár teli hassal léptünk ki a szemerkélő esőbe. Körbenéztünk a város másik részén is, lőttünk pár esti fotót, gyönyörködtünk a szombat estében (ilyentájt kezdett az megfogalmazódni bennem, hogy ha nem is örökké, de ide akarok költözni). Amikor már erősebben kezdett zuhogni, felpattantunk a szokásos villamos + busz kombóra, és irány a határ. Egyedüli intermezzo volt, hogy a buszon valami gyerkőc egy akkora grillcsirkét burkolt, hogy azt hittem, a mozgóbüfé van jelen.
Hazatérve bedőltünk, kidőltünk, se kajánk, se piánk nem volt, így gyors fotócsekkolás után eltettük magunkat másnapra. Megegyeztünk, hogy nyolckor kelünk, aztán reggeli, majd pedig összepakolás, és irány a város, a trip harmadik, egyben utolsó napján.
