Senki sem gondolta volna, hogy az utolsó napunk az archamps-i komplexumban drámával fog kezdődni, de erre kellett rádöbbennem, amikor reggel hétkor totális attakot intéztem a toilet-kacsa ellen. Idáig nem is lett volna baj, kora reggeli kiadás, de sajnos olyan balfasz módon volt megcsinálva a tartály, hogy néhány másodperces nyomás után kiakadt, és mivel egyúttal be is volt szerelve a falba, megszerelni sem tudtam.
Logout következett, szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy a reggel folyamán a reci melletti mosdót használtuk, így amúgy sem túltengő anyagi javaink megterhelése nélkül szabadultunk. Egy gyors menet a határig, közben megszemléltük a piacot Croix de Rozon mellett, végül pedig a busz után a villamosról leszálltunk a tó szélénél, gyalog közelítve meg a várost. Már ekkor látszott, hogy aznap gyönyörű idő lesz, napsütéssel, mindennel együtt. Elsőként belebotlottunk egy nagyobbacska tök üres tér oldalában lévő piacba (mintha a Felvonulási szélén lenne), és bár itt is volt ezernyi ínycsiklandozó finomság, sajnálatos módon annyira teli voltam a reggelitől, hogy rá sem bírtam nézni semmire.
Ezután továbbhaladtunk Genf Váci utcáján, mindenhol bazidrága órák, ékszerek mifene, csak az kezd gyanús lenni, hogy az ég egy adta világon minden zárva van... na majd biztos odébb nem! Időközben kiértünk a genfi tó délebbi partjára, és a virágóra után egyből kilátásunk nyílt a Jet d'Eau-ra, a 140 méter magas szökőkútra a tó közepén, ami eléggé impozáns látványt nyújt, meg kell hagyni. A tavon mindenféle kacsa meg sirály üldögélt, és az azt körülvevő sétány is teli volt kocakocogókkal, valamint a gyönyörű időnek örvendő városlakókkal.
Továbbmenve eszméletlen mennyiségű kis hajót találtunk, majd a bejárót a nagy feltörő vízhez, ahol természetesen pózolnunk kellett néhányat, hisz nehogy már anélkül menjünk haza. Ezután irány tovább, volt ott minden, kalandpark jellegű játszótértől kezdve fás sétányig, majd pedig az út jobb oldalán átmentünk valami angolkert-szerűségbe, ami szintén gyönyörű volt, csak sajnos a térképre parancsikonként feldobott két wc-ből nem lett semmi; konkrétan mindkettő zárva volt. Itt már azon filóztam, hogy valahová berakom a bokrok közé, de sajnos még azok sem voltak rendesen sűrűn ültetve.
Visszamenve a városba azon vettük magunkat észre, hogy jóléti állam szevasz, a nagy frászt nyitunk ki vasárnap, de ekkorra már ez idegesítő méretet kezdett ölteni (2015, szevasz Magyarország - admin). Semmi sem volt nyitva, én meg már kezdtem pánikba esni, hogy mi lesz így velünk. Szerencsére kábé ott, ahol leszálltunk a villamosról, jó érzékkel arra tolattam magunkat, hogy ott kell lennie valaminek - és lőn! Egy föld alá lemenős csigalépcső aljában várt az áhított piszoár (semmi ajtó vagy ilyesmi elválasztásnak), csak a pössentő, és a csap. Amúgy ez volt talán a legkoszosabb hely ahol jártam egész idő alatt, de még így is jóval a budapesti szint fölött volt, főként tekintve, hogy full nyitott volt.
Megkönnyebbülve mentünk vissza a virágórás részhez, ahol is vártunk egy, a tavon széltibe-hosszába közlekedő kis hajót, mely a TPG rendszerébe illeszkedően közlekedett ottan, a különböző városi pontokat összekötvén. Mondjuk a hajóskapitány, az élet s halál ura jobban hasonlított egy alkesz hippire, és a jegyeinket sem kérte, de jól is volt ez így. Átérve gondoltuk betérünk a pályaudvar felé, ott csak nyitva lesz valami. Így is lett, bevásároltunk motyóból, vettünk kaját is, majd visszatértünk a tópartra kicsit pihenni, napozni, nézegetni az életet. Azt hiszem, el tudnék ott lenni, ennyi maximális vasárnapi elfoglaltsággal.
Az idő délután fél négy fele járt, mi pedig lassan azon gondolkodtunk, hogy ideje visszaindulni a reptérre. Előtte még kinéztünk a tóba mélyen benyúló földnyelvre, ahol egy világítótorony lakozott. Itt még inkább dúlt a piknik fless, ezren üldögéltek, nézelődtek, sőt. Egy jó nagy pultnál vehettek az amúgy állati hosszú sorban álló emberek maguknak mindenféle jót, közhelyesen bagettet, szalámit, meg sajtot, amennyire mi láttuk. Gyönyörű életkép volt szintén el tudtam volna magam képzelni benne.
Gyorsan fogtunk egy buszt, az elvitt kábé a botanikus kertig, ahonnan is a másik indult, és öt előtt már a reptéren is voltunk. Auto check-in, majd odafönn fogadott a káosz, tekintve, hogy még nem tudták pontosan, melyik kapunál dokkolunk. Rendben, akkor duty free shop, nézzük. Volt egy valagnyi csokoládé, de mivel abból már feltankoltam korábban, nem tudtam miből választani, mert nem maradt már olyan sok pénzem. Ami viszont kiderült, az az volt, hogy a járatok az easynél kissé késnek, tehát lövésünk nincs, mikor indulunk.
Vártunk, várakoztunk, mígnem kiderült, hogy olyan fél hét körül már mehetünk is, o yeah. Versenyfutottunk a többi amatőr játékossal, akik azt hitték, hogy a mozgójárda egy jó dolog (note to self: vagány, meg gyorsabbnak tűnik, de ha komolyabb eredményt akarsz, SOHA ne használj mozgójárdát), majd átérve rögtön elköltöttem maradék frankjaimat minifrankra pontosan egy üveg gyümölcsös beütésű borra. Volt benne cickány és éreztem a föld mélyről jövő lehelletét benne.
Hétkor kezdődött a bekapuzás, mondjuk még így is szerencsések voltunk, mert voltak olyanok akik kábé délután kettő óra várakoztak valami angol gépre. Bekerültünk, és mire elértük az estimated budapesti érkezési időt, el is indultunk (nyolc körül). Egy pillanatra megijedtünk, amikor a hátunk mögött ülő két csaj megkérdezte, hogy akkor most hová is megy ez a gép?, de aztán rájöttünk, hogy a Feri(h)egy vagy kettőre gondolnak (amúgy az előbbi lett, mivel a mókás sztrájk végső hangulatmaradványait is felszámolták addigra).
A felszállás, és maga az út is gyönyörű tiszta volt, minden látszott, csomó kis fény, egyszerűen csodálatos élmény volt az egész, kivéve persze azt, hogy az istennek sem tudtam megtippelni már itthon, hogy épp mi fölött megyünk el (persze lehet, hogy nappal sem tudtam volna). Fél tíz körül már haza is értünk, és csak az útlevél ellenőrzésnél volt megint egy kisebb balfaszkodás, de azt is legyűrtük, így tízre ki is jutottunk. Busz, metró, busz, tizenegyre haza is értem, és tudtam nekiállni a makró tanulásának... de az már egy más történet.
Ez az utazás több szempontból volt LEG (láb). Ez volt a legmesszebbi, a legmagasabb, és mindenképp a leghosszabb külföldön eltöltött idő minden eddigi közül. Sok tanulsággal szolgált, és azt hiszem elindított egy olyan úton, melyből rájöttem, hogy veszendő kis életünket igencsak fel lehet dobni utazgatásokkal. Szóval az biztos, hogy ez nem az utolsó ilyen megmozdulás volt. Sok-sok további tanulságot is leszűrtem, de ezzel most nem untatnék senki; sokkal inkább örülök, hogy ha máshogy nem is, de az olvasás közben velem töltöttétek ezt a három napot. Au revoir!
